Ókovács Szilveszter
A Magyar Állami Operaház főigazgatója, rendező, operaénekes, zenekritikus-publicista, rádiós és televíziós műsorvezető-szerkesztő
A magyar kulturális élet egyik vezető személyisége, aki sajátos utat jár be karrierje során. Tíz éve főigazgatója a Magyar Állami Operaháznak, amely az ország messze legnagyobb művészeti intézménye, de ezt megelőzően – ifjúkorában – játszott funkyzenekarban, írt dalszöveget, nyert szavalóversenyt és televíziós vetélkedőt, és elvégezte a Zeneakadémiát három szakon is.
Ókovács Szilveszter tanított középiskolában, működött politikai szövegíróként, tanácsadóként, kommunikációs igazgatóként, írt spotot, filmet, novellát, librettót és balettszüzsét. Vezetett televíziós és rádióműsorokat, tucatnyi lapban jelentek meg opera- és médiakritikái. És természetesen énekelt sokszáz előadást, hangversenyt, szervezett és vezetett ismeretterjesztő sorozatokat, rendezett operaprodukciókat. Jelent meg gyűjteményes kötete, készült vele interjúkönyv, operafilm, szólólemez, több portréműsor. Vezérigazgatott tévét, zsűrizett énekeseket, fordított versben dalciklusokat, újraírt két Mozart-töredéket, zongorán kísérte magát Máté Péter-esteken.
Ötödik "gyermeke" az Opera Eiffel Műhelyháza, amelynek pikáns ötletétől fogantatásán, valamint születésén át a cseperedéséig jelen volt, van és remél lenni, újranyitotta az Erkel Színházat, és bezárta – hogy korszerűsíthesse – az Opera Ybl-palotáját. A világ negyedik legnagyobb és legaktívabb operaintézményének vezetése és a nagycsaládjának is megfelelni próbálás kétfrontos harcán túl csak internetes leveleket jelentet meg, de nyitott arra, hogy – sokat próbált előadóként – színes tapasztalatait megossza az érdeklődő publikummal. Vigyázat, csak egy izmusban hisz, az is „azmus”: márpedig a szarkazmus lételeme.
Opera a magasban
Nemzeti intézményt vezetni méltányosan, a napi politikától függetlenül
Mozart egyik nagyszerű művében a női hűséget cinikusan jellemzik: „a főnixmadárhoz hasonlatosan mindenki beszél róla, de senki se látta”. Ez persze, tréfa, ám a nemzeti kulturális intézmények vezetésére mintha fokozottan lenne igaz: lépten-nyomon a politika (országos, helyi, érdekképviseleti stb.) direkt nyomait keressük épületeinek környékén. A nyomravezetőnek járó díjat meg nem ígérhetem, de azt igen, hogy saját példánkon bemutatom, miként lehetséges úgy a programban, mint művészek terén, kommunikációban vagy az üzemi működésben összehangolni a főigazgatói pályázatban foglaltak, tehát a hangsúlyok kirakásának vállalását a társadalmi elvárásokkal és a négyszáz éves európai, valamint a feleannyi idős magyar operai tradícióval összehangolni. Ötven perc vetítéssel és történetekkel spékelve.
Egyéniségek közössége, önmegvalósítás, sztárparádé, intézményi brandépítés - vagy "Mindenki tercel?!"
A vezetőnek függően attól, hogy a rájuk bízatott "univerzum" milyen összetettségű és energiájú, meg kell találnia azt a vezetői felfogást, stratégiát és stílust, amely inspiráló és egyben kiszámítható környezetet biztosít a munkatársak számára. Fékek és ellensúlyok, impulzusok és laissez-faire hozzáállás, és mind ezek kényes arányára kell ráéreznie annak, aki a maximumot szeretné hosszú távon kihozni az általa irányított rendszerből. Ókovács Szilveszter előadásában ehhez nyújt segítséget az általa már kipróbált és bevált módszerek ismertetésével.
Az arc-felismerő alkalmazás hiánya, avagy a vezető, aki inkább minden alkalmazottnak előre köszön
Megkerülhetetlen dilemma, hogy a vezető primus inter pares legyen jelen a kollégák között feltűrt ingujjal, vagy a szimpatikus megtekintő pózát öltse-e magára? Ennek megoldását ugyan nem ígérjük, de számos esetet, fejtörést igénylő pillanatot igen. Mikor kell dönteni? Meddig tart a munkahelyi demokrácia? Ki képviseli az „érdeket”? Életpálya-modellt, vagy egyenlő munkáért egyenlő bért? A látáscsökkent pilóta esete a törzsgárdatagsággal. Fizetéscsökkentést béremeléssel? Lehet-e az alvás a munkaidő része? Kinek kell végül, és kinek kell végleg megköszönni? Válogatott történetek, bizonytalanságok, vádak, önvádak és tanulságok egy másfélezres nagyvállalat életéből.
Zene Szüleimnek
„Ez neked nem fog menni!”
Ha művészcsaládokat még csak nem is ismersz, ha nincs otthon se könyvtár, se diploma, ha városban élsz, mégis tanyán, és ha Anyukád kimegy a teremből, mikor te következel, nos: akkor a sikertelenség nem garantált ugyan, de a sikeresség se nagyon. De ha szüleid énekkarban ismerkedtek meg, és ha nagyapád falusi kántor volt, ha találtál otthon egy kis zongorát, és ha már az oviban is exhibicionizmust uzsonnáztál, akkor kikövezett utad van. De hová is, ha mindkét életút te vagy? És igyon-e (mást, mint) pezsgőt, aki a névnapján született és Operát igazgat? Erről szól ez a vetített képekkel tarkított est, amely óhatatlanul személyes, de cserébe kellően személyeskedő is, ám amely igaz, vagy alig színezett történetekkel írja le a mindenfélévé válás szépségeinek nehézségeit – és ha már a modoros szóösszetétel-forgatásoknál vagyunk, akkor a nehézségek nehézségeit is. Mindenhez érteni annyit tesz, mint semmihez se jól, mégis van esély arra, hogy kinevethessük magunkat (is).
Humor és Magor, avagy zene és történelem nulla fokon
Se a komoly tudomány, se a komolyzene nem komoly derű nélkül, amely a bölcs professzor szemlélődésének éppúgy alapállása, ahogy a közönség elé lépő művész reménye is. Derűt várunk, derűt sugárzunk, miközben fogalmunk sincs, hányan voltak a husziták, Kis Pipin pipiskedett-e Nagy Frigyes mellett, vagy hogy Mozart, ha háborúzni óhajtott Salierivel, átadta-e vagy sem a Köchel-jegyzéket? E monológ írója és morfondírozója látott és hallott már ezt-azt, ám sem kiváló tudós elmék rettegett problémáit, sem igazán nagy művészek saruszíját nem tudná megoldani – de azért megpróbálja.