Rengeteget vitatkoznak a szaklapokban, szakmai blogokban az inflációról. Nem is arról főleg, hogy mekkora, hanem hogy van-e.

Az árak persze nagyon is látványosan nőnek: még Amerikában is öt százalékos árindexet mértek legutóbb. Ez azonban önmagában még nem dönt el mindent, hiszen egy évvel ezelőtt, amikor a járvány kitört és a gazdasági élet, de főként a társadalom addigi élete befékeződött, a kereslet hiánya miatt leestek az árak. A nyersolaj jött fel az olajkutakból és már nem volt hova tenni, mert az emberek otthon ültek és nem tankoltak. Így egész fura módon a „fekete arany” ára átmenetileg még negatív is lett: a kitermelők fizettek a tárolásért. De a világgazdaság hamar túljutott ezen a szakaszon. Az olaj meg a fémek ára, a tengeri szállítás tarifái visszatértek a megszokott szintre, akár a fölé is; ez látszik is az idei kora nyári fogyasztói árakban.

De azért az öt százalék mégis sok, ez nyilván infláció!

Nem, mondják sokan, beleértve a jegybanki szakértőket, holott nekik hivatalból óvatosnak és aggódónak kell lenniük. Azért nem, mert most egy korrekción megy át a gazdaság: az idei májusi árak valóban sokkal magasabbak a tavaly májusiaknál, de a fejlett világban demográfiai és gazdaságszerkezeti okokból nem kell a folyamatos túlfűtöttségtől tartani. Márpedig a modern gazdaságban akkor alakul ki infláció, ha túl sok a hitelnyújtás, rengeteg a pénz az embereknél, cégeknél, és a túlzott „likviditás” folyamatosan nyomja fel az árszintet. A fejlett világ azonban nem ilyen. Itt van a gazdag, de öregecske Japán példája: immár negyed évszázada stabil, sőt gyakran csökkenő árak mellett működik ez a nagy gazdaság.

A vitát érintik izgalmas technológiai összefüggések is, mert nemcsak olajjal, fémekkel, mezőgazdasági termékekkel él a modern ember

Az információs technológiák gyors terjedése nyomán egy sor fontos szolgáltatás lényegében olcsó, sőt ingyenes lett, gondoljunk a levelezésünk, telefonálásunk, adattárolásunk, navigálásunk kvázi-ingyenességére. A digitális forradalom kifejlődése hatékonyabbá, egyben olcsóbbá teszi a termelést, fogyasztást, árucserét. Ezzel tartósul a fejlett világban az utóbbi évek alatt megvalósuló árstabilitás, valamint azzal összefüggésben a kamatok történelmi mélységbe süllyedése.

Nem úgy ám, mondják mások. A vírus okozta válságra egy sor állam hatalmas pénzosztogatással válaszolt, vállalva az eladósodás további növekedését.

A sok pénz hamar megjelenik a piacon többlet-keresletként, felfele nyomva az árakat, amint már látjuk is. Az államháztartási adósságállományt pedig finanszírozni kell a pénzpiacról, ez pedig a kamatokat emeli felfele. Igaz ugyan, hogy az amerikai, német, japán, svájci állam a legutóbbi időkig roppant olcsón finanszírozta az adósságait, de már megindult felfele az amerikai kamatszint, és a vezető jegybankok rákényszerülnek a fokozatos szigorításra, kamatemelésekre.

Az itt felvillantott nézetütközések jelzik, hogy a szakértői körökben nem hitviták zajlanak: a gyakran homlokegyenest eltérő értékelések oka az, hogy eltérnek a technológiai, fogyasztói, politikai és társadalmi folyamatokra vonatkozó feltételezések, prognózisok. És akkor még nem említettük a járvány vagy egyéb természeti katasztrófa bekövetkeztésének és lefutásának ügyét, vagy pedig a kereskedelmi háborúk és tényleges összecsapások fenyegető lehetőségeit.

De túl előre szaladtam. Itt és most, mi a helyzet? Erre könnyebb válaszolni.

Ami nálunk van, az bizony infláció. Már az előzmények is mások minálunk, mint a fejlett gazdaságokban, hiszen itt a maginflációs mutató sosem ment át negatívba, minket nem érintett meg a defláció szele. A magyar államadósságot sem nulla kamatszinten finanszíroztuk. A lakossági árak emelkedése a legutóbbi és az azt megelőző hónapban is öt százalék feletti volt, uniós rekorddal. Erős ütemben nőnek nálunk az építőipari, agrár, ipari termelői árak. Ezek pedig szükségszerűen beépülnek a fogyasztói árakba.

Az okok egyike sajátos:

a koronaválság előtti szinthez képest sokat devalválódott a forint (bár lett némi korrekció, amikor a nemzeti bank vezetői szóba hozták a közelgő kamatemelést), a korábbinál gyengébb forint közvetítésével az importált javak nekünk sokkal többe kerülnek – ez is felfele nyomja az árakat.
A költségvetés sokat tehetne az árszint emelkedése ellen a kiadásai visszafogásával – de ismét választás előtti időszakban vagyunk, ilyenkor a hivatalban levő kormány szeret költeni. Ám ez már egy másik történet.

A blogposzt szerzője Prof. Dr. Bod Péter Ákos makroközgazdász, egyetemi professzor, korábbi ipari és kereskedelmi miniszter, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnöke és smartfluencerünk.

Mi az a Smartfluencer? Nézze meg videónkat!