Amikor elkezdtem dolgozni az egyetem után – már nem gyakornokként – az egyik kereskedelmi tévé híradójában egyrészt hajtott “az első igazi munkahely” öröme.

Nagyon menőnek éreztem magam, hogy mindennap száguldozhatok a városban a stábommal, nincs két egyforma napom, reggeltől estére kell produktumot letennem az asztalra, konkrétan egy híradós anyagot, és másnap már valami teljesen új témával leszek elfoglalva.

Nem volt hétvégém, nem volt karácsonyom – a beosztás az beosztás –, és mivel nem volt olyan munkahelyem, mert ugye előtte nem is volt igazi munkahelyem, ahol hétfőtől péntekig dolgoztam  – ez nekem teljesen természetes volt a következő hat évben is. Olyan nagyon szerettem a munkámat, hogy nem érdekelt, hogy nincs hétvégém, hiszen helyette ott voltak a hétköznapi szabadnapok. Az sem számított, ha szilveszterkor vagy karácsonykor be voltam osztva, mert valahogy azokon a napokon egy kicsit különlegesebb volt forgatni.

És nem kerestem milliókat, sőt nagyon óriási százezreket sem.

Huszonéves voltam, félretett pénzem se igazán volt. Hajtott a lehetőség és a sok izgalom, ami a híradós munkával járt. Na, meg hajtott a vágy, hogy ruhákat vegyek magamnak. Furának tűnhet, hogy hogyan merem leírni a motivációk közé a ruhavásárlást, de nekem az valóban erős motiváció volt.

Akkor még nem hallottam a fenntartható ruhavásárlásról, aminek most már nagy híve vagyok. Az egyetemista turkálóba járások után az, hogy a fizetésemből különböző plázák különböző boltjaiban “menő cuccokat” vásárolhatok a saját pénzemből, teljesen megbabonázott. Egyértelmű volt, ha fizetésnap, akkor shopping…

Aztán 5-6 évvel később és nem sokkal több fizetéssel a zsebemben egyszer csak elkezdett fájni a beosztás, nem esett jól a karácsonyi dolgozás és már nem motivált az, hogy a saját pénzemen még eggyel több ruhát vásároljak.

Így kerültem – meg sok csavarral, de az most teljesen mindegy – az online újságírás világába, ahol már célom volt az, hogy maradjon magamra időm, legyen saját életem, de közben pedig hadd csináljam azt, amit szeretek: írjak sok cikket vagy épp mesekönyvet. Itt sem a fizetésem motivált a leginkább, hanem annak a lehetősége, hogy fejlődhetek, hogy csinálunk klassz világmegváltó kampányokat, a média erejével segítünk, felhívjuk a figyelmet stb. …

Ma már 41 évesen, kommunikációs tanácsadóként a szellemi közösségek érdekelnek.

Olyan szellemi közösség tagja szeretnék lenni, ahol egymásból merítjük a motivációt, ahol a közösség tagjai nem lenyomják, hanem felemelik egymást.

Persze ez egy szép közhely lehetne, ha az Open Communications csapatával nem dolgoztunk volna az elmúlt félévben a Smartfluencer speakers’ bureau közösség létrehozásán, amivel pontosan egy ilyen motivációs közeget hozunk létre. Nem csak mi az Opennél, hanem már egy közösségként a Smartfluencereinkkel, olyan emberekkel, akiknek hivatásuk, hogy motiváljanak a tudásra, a kíváncsiságra. Kattintson ide és olvass tovább, hogy megismerhesse smartfluencereinket!

Itt pedig nézze meg, hogy egészen pontosan mi is az a Smartfluencer?

A blogbejegyzés szerzője Jámbor Eszter, a Smartfluencer projekt kommunikációs vezetője és az Open Communications senior tanácsadója.